A karácsonyfa-állítás, a finomságokkal teli asztal, az ünnepi vacsora és az ajándékozás ma már természetes szokás hazánkban. De vajon honnan ered mindez? Mióta szokás a faállítás, mi került régen és mi kerül ma az a karácsonyi asztalra? Az OrientPress Hírügynökség ezúttal ezeknek a kérdéseknek járt utána.

A magyar karácsonyi szokások kialakulásához a magyarságot letelepedéstől kezdve többféle hatás is érte, ilyenek voltak a középkortól kezdve a katolikus egyház szertartásai, karácsonyi énekei, a szerzetesek és tanítók által meghonosított karácsonyi játékok, valamint a jászolállítás szokása.

Mágikus jellegű rítusok is meghonosodtak Magyarországon, mint a karácsonyi asztal szertartásos elkészítése, ugyanis az asztalra vagy annak közelébe elhelyezett tárgyaknak különös jelentőséget tulajdonított a néphagyomány. Leggyakrabban gabona, terménymagvak, szalma és széna került rá. Ezeket egyrészt mágikus erejűnek vélte, másrészt keresztény magyarázatot fűzött hozzá a néphagyomány. A terítőt például később sütő- vagy vetőabrosznak használták, hogy a termés bő legyen és a kenyér megkeljen. A szénát és a szalmát karácsony után az állatok alá tették, vagy megetették velük, hogy egészségesek és szaporák legyenek. Olykor gazdasági házi eszközök kerültek a karácsonyi asztal alá, méghozzá azzal a céllal, hogy hatékonyabban legyenek. De mi kerül rá, vagyis mi a karácsonyi menü?

A család tagjainak egészségét biztosították a karácsonyi asztalra helyezett ételek, mint a szentelt ostya, a mézbe mártott fokhagyma, a dió vagy az alma. Karácsonykor népszerű volt babot, borsót, tököt, mákos tésztát vagy halat enni, mert a néphiedelem szerint sok pénzt hoz. Ezek voltak a régi szokások, de mi maradt meg belőle? Tulajdonképpen nem sok, de a hal és a mákos tészta még ma is népszerű étel az ünnepen. A karácsonyi menü sok helyen ma már szárnyasból készül, mint a pulyka, ami a néphagyomány szerint rossz előjel, mert a szárnyas hátra kapar, míg a sertés előre túr, ami jó előjelnek számított. Nem hiányozhat az asztalról a töltött káposzta sem.

Jézus születését már a negyedi század óta december 25-én ünneplik. Az ókori hitvilágban ez a nap a Nap újjászületésének ünnepe volt, s a középkorban még a karácsonnyal kezdődött az új esztendő. A karácsonyi szokásokban és hiedelmekben egyaránt megőrződtek a téli napfordulóhoz, az évkezdethez és Jézus születéséhez fűződő hagyományok. Előtte való nap, december 24-e szenteste, amely ma az ajándékozásról ismert. Vajon mióta szokás a karácsonyfa-állítás, és mióta kerül alá ajándék?

Először 1824-ben Brunszvik Teréz grófnő állított karácsonyfát, a szokás pedig a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben városon jelent meg kezdetekben, s ma már országosan elterjedt. A karácsonyi életfa, termőág az évről évre megújuló természet ősi, mágikus jelképe, s a karácsonyfa elterjedése előtt állítása általános volt a magyar nyelvterületen. A termőágat gerendára vagy a szobasarokba függesztették, s aranyozott dióval, piros almával, pattogatott kukoricával, mézeskaláccsal díszítették. A karácsonyfa-állítás másik előzménye a középkori, egyházi eredetű szokás, miszerint Ádám-Éva napján előadták a teremtés történetét, amelyben a paradicsomi életfa, a tudás fája szerepelt, s erre az almán kívül rákerült a kígyót jelképező lánc is. Az almát télen fenyőfával helyettesítették.

A karácsonyfa és a karácsonyi termőág állításának szokása sokáig egymás mellett élt és díszei is azonosak voltak. A karácsonyfa gyümölccsel, süteménnyel, almával, dióval, gyertyákkal, különböző díszekkel ékesített örökzöld – többnyire fenyő – fa vagy ág. Az eddigi kutatások szerint a karácsonyfa-állítás protestáns, német eredetű szokás, s a bécsi udvar közvetítésével először az arisztokrácia, majd a városi polgárság, a falusi értelmiség, végül a parasztság körében terjedt el. A karácsonyi ajándékozás pedig még a karácsonyfa-állítás szokásánál is újabb keletű. Ajándékot régen a betlehemezők kaptak, ők is leginkább ételfélét. A ruhafélék, játékok, egyéb meglepetések ajándékozása még újabb keletű, ma már mindez alapja a szentestéknek.

OrientPress Hírügynökség